Ábrám elhívatása
"És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked."
(1Móz 12: 1)
Jóllehet, valójában Ábrám kapta meg a megbízatást a Teremtőjétől, már atyja, Tháré is vágyott rá, hogy elinduljon. Természetesen tudta, hogy fia, Ábrám lesz a kiválasztott; ezért alaposan fel is készítette őt erre az útra. Ellátta őt mindazzal a tudással, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy beteljesíthesse küldetését. Nem neki kellet elfoglalnia Kánaánt, de el kellett oda utaznia kevesedmagával, le kellett telepednie; s ha mindezeket az utasításokat véghezviszi, akkor abból látja Jehova, hogy valóban megfelelő hittel rendelkezik ahhoz az ígérethez, amelyet rajta keresztül kíván megvalósítani. Nyilván tágabb családja és lakókörnyezete, a városok lakossága is bolondnak tartja azért, hogy ő a fejébe vette: Mezopotámia uralkodó rétegének testvér-népét neki adja majd az Isten Ábrám leszármazottainak.
Ez azért is kétséges volt számukra, mert Ábrám felesége, Szárai ráadásul magtalan. Mindezek ellenére Ábrám atyjától és a híres könyvtárakból rendelkezésére álló iratok alapján teljesen biztos abban, hogy vállalkozása, elgondolása – miszerint Kánaán földjét Jehova Isten az ő leszármazottainak adja, neki tehát elő kell ehhez készítenie a terepet, fel kell nevelnie egy népet – tökéletesen helyes. Kétsége sem volt felőle. A környezetében nem tudott senki másról, aki ilyesmire készült volna.
A hit alapja a pontos ismeret. Ő elég képzett volt ahhoz, hogy tisztán lássa gondolkodásának létjogosultságát; és a szíve is elég tiszta volt ahhoz, hogy ezt a tudást valóban bölcsen használja fel. Igen magas szintű isten-tudattal rendelkezett, s tudta, mit kell tennie. Nem habozott, de természetesen nagy pontossággal kellet elvégeznie az előkészületeket, hogy küldetését valóban siker koronázza.
Így hangzott az ígéret, melyet tette vonzott:
"És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei."
(1Móz 12: 2, 3)
Nem akármilyen ígéret! Nem azt ígérte neki a Teremtő, hogy boldogulást szerez neki az életben; vagy, hogy sok vagyonnal, nagy hatalommal fog rendelkezni (persze a fenti ígéret ezeket is szükségszerűen magában hordozza). Nem! Az Isten először is egy népet akar Ábrámtól származtatni. Nyilván abból a célból, hogy isteni akarata véghezviteléhez felhasználja azt. Micsoda kiváltság! Ez a nép tőle, Ábrámtól fog származni? Ábrám tudta, hogy Jehova mit szándékozik tenni a Vele szembehelyezkedő emberiséggel. Nagyon sokat tanult, és meditált erről. Azt viszont csak mostanában tudta meg, fénylett fel előtte, hogy ehhez épp őt, egy mezopotámiai alsórendű fekete-fejűt akar felhasználni. Hisz vannak királyok, hatalmasok, akiket erre fölhasználhatna. Persze azt is tudta már gyermekkora óta, hogy ő a megígért mag családjába, vérvonalába született. Tehát valami már régen felsejlett neki. De ez? Mivel érdemelte ki?
Ő lesz az, akinek a nevét föl fogja magasztalni Jehova, az ő Istene. Tudta, hogy a nép, ahol él, úgy gondolkodik, hogy annak lesz egekbe nyúló nagy neve, aki bátorságával, erejével kivívja magának azt. Ismeri a babilóniai irodalmat, a Gilgames-eposzt, az Enúma-elilt, és más elbeszéléseket, amelyekben a főhősök a saját akaratukból, és az istenek akaratának megalázásával hatalmas tetteket hajtottak végre, s később a legendákban már ők is valamely isten szerepében tetszelegnek (esetleg egy másik istent legyőzve, kiütve e helyéről). De tudta azt is, hogy a Teremtő, az egyedül igaz Isten nem helyesli ezt az eljárásmódot. Ezek az isteni hősök idővel többnyire összezavarodnak, s előbb-utóbb őket is legyőzi valaki. Nem! Az ember nevének felmagasztalásához nem az istenek és az emberek legyőzésén és megalázásán keresztül vezet az út. Az igazság, az abszolút igazság fényében végrehajtott cselekedetek; az igaz Istennek, Jehovának végzett szent szolgálat, és a Róla való tudás szívbe zárásán keresztül érheti el valaki azt a kiváltságot, hogy az Isten felmagasztalja az ilyen ember nevét.
Az ígéret harmadik része így hangzik: "áldás leszel". Nem azt mondja az Isten, hogy áldást kap: vagyis hogy minden jóval el fogja látni őt – a természet erőit felhasználja ő érte. Inkább ő maga lesz áldás. Az ő tevékenysége fogja a leszármazottai számára biztosítani mindazt, ami azok tökéletes boldog életéhez szükséges lesz. Úgy tűnik tehát, hogy ezzel az ígérettel igen komoly és hosszadalmas munka terhét – és persze örömét – helyezte a vállára. Tette ezt azért az Isten, mert megbízik ezen isten-tudatos szolgájának szívállapotában, és lelki erejében. Csak ilyen embertől származhat olyan ember-nép, amelyen keresztül szisztematikusan véghezvihet mindent, amit elgondolt. Márpedig – mint tudjuk – az elbukott emberiség megmentése a cél. Ennek a megvalósításához nem lehet önző, hatalomvágyó és ámító embereket felhasználni, akiket csupán az érdekel, hogy tevékenységükből milyen személyes hasznuk, előnyük származik. Csak olyanok szívére és vállára lehet e munka részterheit bízni, akik pontos ismeretre építve szeretik Teremtőjüket, átérzik az emberiség problémájának súlyát, s minden önző szándék nélkül, feltétel nélküli igazságra épülő tiszta szeretetből tenni kívánnak érte – méghozzá az Isten akaratával összhangban, Neki meghódolva. Nos, Ábrám ilyen ember volt.
Nem csoda hát, hogy a Teremtő a továbbiakban együttműködéséről biztosítja Neki meghódolt szolgáját; s úgy emeli az emberiség fölé, mintha maga is Isten lenne. Ha ezzel az állásával nem él vissza, s mindent Jehova lábai elé helyez, amit az életben tesz (áld, vagy átkoz), mindent Teremtője céljának rendel alá, s az Ő szándékainak, terveinek megvalósítása érdekében cselekszik, akkor valóban a föld minden nemzetségének az áldására válik.
Ábrám Kánaán földére megy
"És kiméne Ábrám, amint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ő vele: Ábrám, pedig hetvenöt esztendős vala, mikor kiméne Háránból. És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet szereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére. És általméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig, Móréh tölgyeséig. Akkor Kananeusok valának azon a földön."
(1Móz 12: 4- 6)
A hit cselekedetek nélkül halott – tartja az Írás. Jóllehet, Ábrám sokat tanult eleitől, és a rendelkezésére álló írásokból; szívét is át- meg átjárta a tudat, hogy Teremtője esetleg őt választja ki a nagy feladatra, hogy Kánaánt előkészítse szándéka megvalósításához; mégis mindez semmit sem ér, ha nem dönti el a szívében, hogy ezzel összhangban cselekszik, s nem tesz meg mindent az életében, ami e cél eléréséhez elengedhetetlen és szükséges. Az általa végrehajtott tettekből válik nyilvánvalóvá, hogy valójában milyen hit lapul a szívében. Élő – cselekvő; vagy halott – csupán ábrándozó hiedelem.
Ábrám hite élő volt. Ahogy szívében kiépítette a hitét, az igazi tettekre sarkallta őt, pontos terveket szőtt, előkészületeket tette hosszú távú célja megvalósítása érdekében. Amikor minden előkészületet megtett szellemében, szívében és lelkében: elindult, s szerencsésen meg is érkezett a helyre, amely a jövőt jelenti számára; leszármazottai számára, pedig tökéletes boldogságot a távoli jövőben.
A Teremtőnek az elkövetkezendő évezredekben még sok ilyen hitű emberre van szüksége ahhoz, hogy tetteit a tudatlan emberiség szemében is hitelt érdemlő módon végrehajthassa. Ezeknek az embereknek az életén fog bennünket a továbbiakban végigvezetni a Biblia.
Ábrám tehát szűk családi körben megérkezett a Jordán vízgyűjtő területére. Innen fog továbbhaladni úgy, ahogy majd a Teremtő utasítani fogja.
Első igéret Ábrámnak
"És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki."
(1Móz 12: 7)
Nyilvánvalóvá vált tehát Ábrám hite, az élő hit, amit határozott cselekedetekkel támasztott alá. Ezért Isten bízván bízhatott benne. Hogy Ábrám biztos lehessen abban, hogy jót cselekedett (hisz az elesett ember – még ha oly szilárd hite is van – valamelyest mindig kétségek közt él), Isten a lelkében megnyilvánult neki. A lelkiismeret az, amivel a Teremtő (vagy más szellemszemély) közvetlenül kommunikálni képes. A lelkiismeret: az elme és az érzelemvilág közötti harmonikus együttműködés eredménye. A lelkiismeret: egy belső jelzőrendszer, amely a gondolatainkat és tetteinket helyesli, vagy megítéli (dicsér, vagy megfedd); vagyis képes különbséget tenni jó és rossz között. Összehangolja a vágyainkat (ami földi) az ismereteikkel (ami jó esetben égi eredetű); s így alkalmas arra, hogy az érzékeink kiiktatásával kommunikáljon vele (vagy rajta keresztül velünk) egy szellemszemély, vagy egyéb lelki megnyilvánulás, ent, vagy épp maga az Isten. Így tud nekünk is megjelenni az Isten, ha hagyjuk (persze erős védőfalat is építhetünk ellene – hátrányunkra!).
Tehát Ábrám most már tisztában volt vele, hogy helyesen cselekedett, és lenyűgözte őt az, amit Isten vele közölt. Ez a föld az ő leszármazottaié lesz. Azt is tudta azonban, hogy ez csak akkor lesz igaz, ha a leszármazottai Jehovát fogják szolgálni. Különben nem! De ez a fény még csak halványan van jelen a lelkében. Egyelőre még földön túli transzban van.
Ennek örömére természetes, hogy áldozati halmot emel Isten tiszteletére, hogy ezt kifejezze Felé. Az áldozat élvezője az Isten. Ez újabb előképe az eljövendő nagy áldozatnak, mellyel végérvényesen kiengesztelődik a Teremtő, s utat nyit a Paradicsomba vezető kapu felé, a kérubok között.
"Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá az Úr nevét."
(1Móz 12: 8)
A Fekete-tenger keleti partvidékén húzódó Jordánia fennsíkján telepszik meg Ábrám, és itt Béthel (Isten Háza), és Hái között épít újra egy oltárt. Így a későbbi korok számára is jelzi útvonalát.
Itt újra arról számol be az Írás, hogy Ábrám a nevén szólítja a Teremtőt, Jehovát, s a továbbiakban már így, személyként azonosítva Őt, kéri segítségét.
"És tovább költözék Ábrám; folyton dél felé húzódván."
(1Móz 12: 9)
Most tehát Ábrám, hogy bejárta mindazt a területet, melyet az Isten neki szándékozott adni, a Jordán és a Nyugati Hegység között folyamatosan halad délnek, Egyiptom felé. Pontosan tudja Ábrám, hogy ebben az időben Egyiptom a térség legnagyobb hatalma. Jóllehet, India és Kína ekkor már komoly világhatalommal bír, de mindezek a földnek más területein uralkodnak. Az Istennek más-más aspektusai irányítják, formálják az illető terület jövőjét. A föld nagy területein: észak-Ázsiában, Európában, Afrika középső, nyugati és déli felén, Észak- és Dél-Amerikában ekkor még az Arany-kort élik a helyi embercsoportok. Mai szemmel úgy mondjuk, hogy ősközösségi társadalomban élnek, összhangban a természettel, egymással, és az Istennel. Egyes területeken persze már felbomlóban van ez az összhang. Ennek egyik fő oka a már hanyatló korba lépett társadalmak hatalmi törekvéseinek e területekre is kiterjesztett hatása. Így az ősközösségi társadalmak is gyakorta keverednek egymással harcba a Mezopotámia-térségbeli hatalmak morálrontó hatása miatt. Föníciai hajók ez idő tájt hajózgatnak át Dél-Amerikába, s formálják lassan-lassan át az ott élők életét. Mindazonáltal e terület még vagy háromezer évig szinte paradicsomi körülmények között virágzik (kb. i. sz. 650-ig). Észak-Amerika pusztai népeit nem sokkal ezután Ábrám leszármazottainak egy komoly csoportja fogja meglátogatni, s az ottani paradicsomi körülményeknek, az Arany-kornak fog véget vetni. Felosztják egymás közt a népet, majd a területet, és folyamatos harcokkal tarkítják e népek életét, először egymás, majd a természet ellen.
Ábrám Égyiptomban
"Azonban éhség lőn az országban, és Ábrám aláméne Égyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert nagy vala az éhség az országban."
(1Móz 12: 10)
Föníciában éhség van. A későbbiekben látni fogjuk, hogy egy-egy nagy természeti katasztrófát mindig az okoz, hogy az illető nép hátat fordított a Teremtőnek, vagy az Ő helyi elrendezésének (a kettő lényegében ugyanaz). A föntebb írottakból látszik, hogy például Dél-Amerikában paradicsomi körülmények között élnek az emberek – jóllehet az őserdő mélyén meztelemül kisebb-nagyobb csoportokban az erdőből gyűjtött dolgokból táplálkoznak. A táplálkozásnak az ennivaló csak az egyik fele, méghozzá a kevésbé fontos fele. (Ezt majd Jézus tanításaiból jobban meg fogjuk érteni.) Fontosabb fele: az égből, Istentől szerzett ismeret, és annak helyes felhasználása. Ha ezt helyesen alkalmazzák, akkor a fizikális ellátás már ennek közvetlen következménye. Míg, ha ez fordítva történik, (vagyis elsősorban az anyagi vágyaink kielégítésére törekszünk anélkül, hogy tudnánk, hogyan kell azt megszereznünk, és felhasználnunk) akkor egy szellemi hanyatlás következik be. A szellemi hanyatlásnak (az isteni tudomány nélkülözésének) pedig egyenes következménye az emberi problémák egyre sűrűsödő halmaza; pl. a természeti katasztrófák sora, majd a pusztulás. Nem, az ember nem tud parancsolni az természeti erőknek. Azoknak csak az Isten tud parancsolni. Az ember csupán használni tudja annak áldásait. De hogy hogyan kell azokat használni, és mire valók, az Istentől kell megtanulnunk. Ha nem ezt az utat követjük, akkor Istennek a természet erőin keresztül megnyilvánuló áldása átokká fajul. Ezt viszont kizárólag a helyes imádat gyakorlásával lehet újra a helyére billenteni.
Érdekes megfigyelés, hogy bizonyos emberek agya a testéhez képest nagyobb volt, mint a ma élő Homo Sapiensé. Vajon miért? Nyilván nem azért, mert oly sok tárgy és fegyver elkészítésével tömte tele a fejét. Nem! Azt tanulmányozta, hogy a Teremtő hogyan és miért építette föl ezt a fizikai világot; mi van azon túl; annak mi a célja; hogyan kell azokkal összhangban élnie; és hogyan kell azt az Istent imádni, szolgálni, aki mindezt megalkotta, s a rendelkezésünkre bocsátotta. Higgyük el: az isteni tudás sokkal hatalmasabb és sokrétűbb, mint az emberi. Nem véletlen, hogy nagyobb elme és nagyobb agy kellett a befogadásához. Erről szól az Arany-kor; és ezt kell újra fölépíteni itt, a földön, és az égben. Erről szól a Biblia!
Tehát, amikor valahol éhínség tör ki, akkor ez annak a jele, hogy az illető nép megcsömörlött eddigi életmódjától, az igaz szóra éhezik; nem tudja már, hogyan kell e természeti erők felhasználásával megszerezni az élelmiszert sem. Ez történt azon a földön is, ahol Ábrám 3900 évvel ezelőtt járt. Némelyek e természeti (vagy tudatlansági) katasztrófa hatására kezdtek túlhajózni a Földközi-tenger nyugati átjáróján (Herkules Oszlopain, vagy mai nevén: Gibraltári-szoroson) az Atlanti óceán felé, s fedezték fel a kis szigeteket, s távolabb, Közép- és Dél-Amerikát: a Paradicsomot.
Ábrám is dél felé húzódott, hisz az ő hite talán eltarthatta volna az országot, de Jehova azt nem erre szánta.
"És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Égyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az égyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged, pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted."
(1Móz 12: 11- 13)
Miből gondolta ezt Ábrám? Ő próféta volt. Ismerte az emberiség múltját, jelenét. Ismerte azt az Istent, aki mindezt irányítja; éppen Őt szolgálta. Így pontosan tudott valamit: ha egy ember, vagy népcsoport világuralomra törekszik, akkor az már elért minden olyan dolgot az életben, ami ennek a megvalósításához szükséges. Erkölcsileg már olyan mélyre süllyedt, hogy már nem tűr maga fölött semmilyen rendre utasító hatalmat. Az isteneknek is ő maga kíván parancsolni, hisz úgy érzi: képes rá. Úgy érzi, hogy eddigi ismeretei alapján képes egy egész népet, vagy akár emberiséget arra 'kárhoztatni' (kényszeríteni), hogy az Isten ismerete helyett őt hallgassa, s ezért még tartsa is el őt. Ő maga kíván Isten lenni. Mindent megenged magának e gondolkodás érdekében, és a cselekedetei is ezt tükrözik.
Hasonló a helyzet, mint Babilonban volt a nagy zikkurát építése alkalmával. Ott a Teremtő még közbelépett, mert annak megvalósítása teljesen lerombolta volna az isteni terv – az emberiségnek a Paradicsomba való visszaemelése – megvalósítását. Itt Egyiptomban (és később más világhatalmak esetében) azonban már épp az Ő szándékának megvalósítását segíti elő. Ezért mondhatjuk, hogy Egyiptom az első világhatalom (ennek törekvéseit engedte az Isten teljes mértékben kibontakozni, szándéka véghezvitele érdekében). Viszont egy-egy ilyen világhatalmi szándék egyben az illető nép halálos ítéletét is jelentette. Világhatalmi pozícióját határozottan az Istennel szembeni állásfoglalás legnyilvánvalóbb formájaként lehet azonosítani. Hisz itt, ilyen helyzetben minden olyan anyagi vágyát kiélheti, amely a lehetséges, összes gonoszságot magában foglalja. Ezeknek nyilvánvalóvá válása viszont egy sor vitakérdést megválaszol, s ezek után már megnyugtató módon el lehet törölni a föld színéről az összes ehhez hasonló gondolkodásmódot, és azok képviselőit; ha csak nem kapnak észbe az előttük lezajló események hatására. Ha az emberiség nem tanítható a lelkiismeretén keresztül jó szóval, majd tanítható lesz a történelemmel. Így gyakorlatilag az emberiség vágyait használja fel a Teremtő arra, hogy oktassa vele őket.
Ábrám mindezt jól tudta, így pontosan következtetett, amikor azt gondolta, hogy Egyiptomba érve neki az élete veszélyben forog a szépséges felesége miatt. Ahogy ma az amerikaiak azt gondolják, hogy pénzért mindent megszerezhetnek, akkor az egyiptomiak a fegyverükről gondolták ugyanezt a fennhatóságot, mindenhatóságot. Tehát Ábrám kénytelen volt ravaszsághoz folyamodni. Ezt is épp az Isten tette lehetővé számára, hisz Ábrám és Szárai között valójában unokatestvéri kapcsolat volt. Szárai Ábrám unokahúga volt.
"És lőn mikor Ábrám Égyiptomba érkezék, láták az égyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. Mikor megláták őt a Faraó főemberei, magasztalák a Faraó előtt és elvivék az asszonyt a Faraó udvarába."
(1Móz 12: 14, 15)
Tehát jól gondolkodott Ábrám. Nyilvánvaló, hogy ha az asszonyt meggyalázzák, akkor ő már nem veheti újra magához. De Ábrámnak hatalmas hite volt. Bízott abban az Istenben, akit szolgált. Először is gondolkodás nélkül feláldozta volna feleségét, ha Jehova ezt kérte volna tőle (mint ahogy fiával később meg is teszi), másfelől viszont tudta, hogy ha az Istennek szándéka van Száraival, akkor meg fogja menteni őt a megaláztatástól. Természetesen szerette e feleségét, így az volt a reménye, hogy visszakapja feleségét anélkül, hogy a haja szála is görbülne. A Teremtő Szárait is fel kívánta használni, hogy a fáraó lelkiismeretén keresztül szóljon hozzá, megleckéztesse: bemutatkozzon neki.
"És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi."
(1Móz 12: 16)
Az első szempont tehát, amiért Ábrámnak Egyiptomba kellet jönnie: nyugodt életének biztosítása, és javainak gyarapítása. Nyilván nem Ábrám vágya volt az a sok vagyon, hanem az istenségnek van dolga vele. Másfelől viszont Ábrámnak nagyszerű próbát is jelent: megbillent-e hitét a sok jószág birtoklása, elfordul-e Istentől, vagy továbbra is egyre nagyobb szorgalommal követi Teremtője útmutatásait, vajon szereti-e Szárait annyira, hogy a vagyon többet jelentsen nála? Egyszerre vizsgáztatta a Teremtő Ábrám kapcsolatát Istennel, emberekkel, és a vagyontárgyakkal szemben, a velük kapcsolatos gondolkodását. Elmondhatjuk, hogy mindhárom próbát nagyszerűen megállta. A Virág-rendszer kommunáiban is hasonló módszerekkel tudjuk kiválogatni a célirányosan rátermett embereket.
"De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért."
(1Móz 12: 17)
A védikus irodalomban azt olvassuk, hogy a Teremtő az Önmagát ért sérelmet nem torolja meg úgy, mint a szolgájáét. A Teremtő tökéletes, így az önmagát ért sérelmet képes semlegesíteni, képes lenyelni. A szolgája viszont egy gyenge, tökéletlen ember. És Ő nagyon szereti az ilyet. Képes a világot romba dönteni egy ilyen szentért. Így tett most is, miután a fáraó a házába vitte az asszonyt – természetesen katonai hatalom kilátásba helyezésével, Ábrámmal szemben. Az egyiptomiak világhatalmi pozíciójukban már csak annyira érdeklődtek az ember iránt, hogy kedvüket töltötték vele, vagy munkára fogták, esetleg értelmét ezek irányítására használták fel. Ez egy óriási különbség egy földi világhatalom (vagy más földi hatalom), illetve az égi hatalom, a Mennyei Királyság között. A mennyei hatalom lehajol az emberekért, és felemelve maga mellé helyezi; addig a földi hatalom fölébük telepedik, s eltiporja azután őket.
Jehova tehát Ábrám érdekében cselekedett.
"Hívatá azért a Faraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Faraó némely embereknek, a kik elbocsáták őtet és az ő feleségét, és mindenét a mije vala."
(1Móz 12: 18- 20)
Úgy látszik, tanult a leckéből a fáraó. Látnivaló, hogy még nem telt be Egyiptom bűnössége. Még van a fáraónak lelkiismeret-furdalása. De ehhez szükség volt arra, hogy gonosz tettének lehetséges következményeit elbírálja a Teremtő. Ha Ábrám azt mondta volna, hogy Szárai a felesége: megölette volna, s magának vette volna el az asszonyt. Ez azonban gátat vetett volna Jehovának Ábrámmal kapcsolatos terve elé. Akkor is megszállták volna mindama bajok a fáraó házát, de már késő lett volna. Így Jehova két legyet ütött egy csapásra: elősegítette Ábrám előmenetelét tervének sikeres végrehajtásához, illetve a fáraót is megleckéztette, s vizsgáztatta – lehet-e még vele valamit kezdeni. Tanítani tudja-e még népének a helyes erkölcsöt? Így a fáraó valójában Jehova tervének eszköze lett, s ezért megérdemelte, hogy még mintegy ötszáz évig világhatalmon maradjon, s a hosszú távú tervezésnél is figyelembe lehessen venni.
